Mi fáj? Gyere, mesélj!

Tudom, irányítom, kézben tartom, egyedül mindenre képes vagyok…

Látszólag öntudatuk teljes biztonságával közlekednek az emberek. Látszólag minden tudás birtokában vannak, melyek szükségesek, s helyes irányt mutatnak életükben. Látszólag kimért távolságtartással, s rideg közönnyel viseltetnek a bennük, s a körülöttük zajló események iránt. 

A valóságban azonban a csönd dermedt szótlanságába kétségbeesett segélykiáltások elfojtott hangja vár a feloldozásra egy kérdésre, egy kívülről érkező megmentőre, aki őszintén rám figyelve meghallgat.

Gyengének lenni, elveszettnek lenni életünkben, megválaszolatlan kérdések kétségei között őrlődni mind – mind olyan dolog, amit mélyen titkolni kell – hisszük hibásan.

Az emberek magányuk fájdalmába zárkóznak problémáikkal, kérdéseikkel, szégyellik, hogy – szemben az öt körülvevő tökéletes emberekkel – esendőek.

Ha kérdeznél, elmesélném, ha te megtennéd az első lépést, s feloldoznál engem magamra kényszerített némasági fogadalmam alól, ha te jönnél oda hozzám méltóságomat megőrizhetném, a legalizálnád, hogy szóra nyílt a szám – él elevenen a vágy az emberek fejében.

A vágy, hogy valaki feltegye a kérdést: “Mi fáj? Gyere, mesélj!”