Amit látok az ki vajon?
Robotpilóta üzemmódban – érzelmek nélkül, öröm nélkül, de a feladat rendben elvégezve
A megosztottságból adódó folyamatos vívódás, illetve azon ténnyel és érzéssel való szembesülés, hogy életének már nem ő – nem a nő – az irányítója, hanem szerepei és az azok mögött álló emberek vették át a hatalmat felette egy határozott, de annál fájdalmasabb lépésre készteti, kényszeríti a nőt – a kötelességtudat feszítő kényszerítése mivel bebetonozza, őt ebbe az élethelyzetbe nem tehet mást, mint, hogy egy feladatmegoldó robottá minősíti át önmagát, egy géppé, ami óramű pontossággal végrehajt minden rá kirótt feladatot.
Egy fájdalmas és az én szempontjából nagy áldozatokat követelő lépés, egy lépés, mellyel lemond a nő saját vágyairól, feladja önmagát, s alárendelődik a környezeti igények és elvárások alá.
A robotpilóta üzemmód, az önként vállalt mártíromság azonban nem jelenti azt, hogy ne vágyna a nő valami felé irányuló emberi megnyilvánulásra.
Sőt! Ilyenkor van talán a legnagyobb szüksége rá, hiszen ezekből tud energiát nyerni.
Paradox módon ilyenkor a sajnálat és az együttérzés – környezete által tapasztalva, hogy mennyire megviselt és törődött a terhek alatt – szavai adnak erőt, az ezekből sugárzó megértés és a nő felé irányuló, az általa törődésnek vélt érzések adnak energiát számára, lendületet adva neki újra és újra.
Betegségbe menekülve – legalizáltan üzemen kívül helyezve
S mikor már végleg úgy tűnik, hogy még remény sincs a „szabadulásra”, a saját magunk által kreált csapdánk foglyai maradunk örökre, a testünk „megkegyelmez” nekünk, s lehetőséget ad saját béklyónkból való megszabadulásra.
Kínt hoz a kínra, mi gyógyír a megoldásban.
A szervezet betegségbe menekül, ami ha fájdalmasan, de meghozhatja az önmagunkhoz való visszatalálás, az új kezdet első lépését.
A betegség legalizálttá teszi a gyengeséget, az elesettséget és nem utolsó sorban az önmagunkkal való foglalkozást. S a környezet, ami eddig – leginkább csak saját érdekeit szem előtt tartva – kihasználta a nőt egy meglepő fordulattal „segítő kezet nyújt”, s igyekszik a nő segítségére lenni, igényeire ráhangolódva átsegíteni ezen a nehéz időszakon.
A belső vágy, az újra önmagunkra találás, a saját magunk örömére élt élet érzésének feléledése, valamint a környezet támogatása jó lehetőséget ad a feltöltődésre, s talán….
Talán egy új kezdetre.
Új irány? Vagy újra töltve vissza a kiindulóponthoz egy újabb körre?
Fordulóponthoz ér a nő egy ilyen pillanatban. A betegség által legalizált pihenő két irány felé nyitja meg az utat. Két egyformán harcokkal és konfliktusokkal teli út elé.
A „régi jól ismert út egy belső harcokkal teli irányt mutat, ahol a történelem önmagát megismételve – a rövidke „öntudatra ébredés” után az ismételten – éli újra a nő, hogy megint eltávolodva önmagától elveszik a külső elvárások rengetegében.
Addig az új irányba való elindulás egy külső konfliktusokkal terhelt és nehezített jövőképet vetít a nő elé, egy olyan helyzetet, mikor a környezet folyamatos nyomásával dacolva, önmagát nem feladva valósítja meg kiteljesedését hozó céljait.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: