A nő ezerarcú…
Mint a kaméleon úgy olvad bele a nő az élet legkülönbözőbb területein környezetébe, s miután átitatódott környezete rezgésével, hangulatával képes átszínezni, új megvilágításba helyezni a helyzetet.
A nők született tehetséggel játszanak az érzelmekkel, s ösztönösen tudják, milyen emocionális húrokat kell megpendíteni, hogy az adott helyzetben a leghatékonyabban tudjanak működni.
(tovább…)
Tudom, irányítom, kézben tartom, egyedül mindenre képes vagyok…
Látszólag öntudatuk teljes biztonságával közlekednek az emberek. Látszólag minden tudás birtokában vannak, melyek szükségesek, s helyes irányt mutatnak életükben. Látszólag kimért távolságtartással, s rideg közönnyel viseltetnek a bennük, s a körülöttük zajló események iránt.
A mindennapok rohanásában és zűrzavarában belső, intuitív énünk hangja – mely súghatna és vezethetne egy teljesebb élet felé – elvész- s így hallhatatlanná válik – belemosódik a zajba, ami körülvesz miket.
Amit látok az ki vajon?
Robotpilóta üzemmódban – érzelmek nélkül, öröm nélkül, de a feladat rendben elvégezve
Amit látsz én vagyok
Kati, Zsuzsa, Flóra, Bianka – nevek, sorsok, melyek bár nagyon különbözőek, mégis összehozta az élet őket egy közös történetben.
Esküvő. Várt és félt esemény – de most kivételesen nem a menyasszony és a vőlegény szemszögéből nézve. Betoppanva gyors statisztikát készítek a fejemben – legalább a nők kétharmadának sikerült alkalomhoz illőbben öltöznie, mint nekem.
Állok a konyha közepén, és hallgatok. Legszívesebben megszervezném az egész lakás felújítást, kézbe venném az ügyet, diktálnám a tempót. De nem teszem. Itthon vagyok, ez nem munkahely, itt nem kell bizonyítani. Itthon nő vagyok, nem a tökéletes munkaerő. Ez talán elsőre lemondóan hangzik. Visszavonulásnak egy klasszikus, háziasszonyos nyuszika szerepbe, ami már kiment a divatból. Nem értek egyet!
Terhes vagyok és az emberek most az átlagosnál is lelkesebben borítják rám a tanácsaikat. Nagyjából hidegen hagy, hogy a kanapén üldögélők szerint hogyan kéne változtatnom az edzéseimen, vagy, hogy a gyerektelenek szerint hogyan altassam majd éjszaka a gyereket. Viszont döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyelem ezt az emberi lelkesedést, ami pillanatok alatt a legvisszafogottabbakat is élénk tanácsosztókká változtat.
Állok egy átlagos munkanap reggelén a mosogató fölött. Indulnom kéne dolgozni. Nedvesen meredeznek felém a piszkos edények, evőeszközök. Bármilyen szögből nézem is a tornyot, nagyon úgy tűnik, hogy nem mosogattam el tegnap este. És most a reggelit is rátornyozom.
Eszedbe jut olyan eset, amikor egy munkahelyi összecsapás után azt kérdezted magadtól, hogy “túl sok voltam?”. Vagy azt, hogy “talán túl kevés?”. Hányszor esik meg veled egy nap, egy héten, egy hónapban, hogy azt latolgatod, hogy vajon megfeleltél-e?